National Women's Day

Fordítás:
Azzal emelkedünk fel, hogy másokat emelünk a magasba.

Szervusztok,és nagyon boldog nőnapot kívánok mindenkinek!

Igen, akkoris ha nő vagy, akkoris ha férfi, és akkoris ha nonbinary. Ez egy ünnepnap arra, hogy értékeljük azt, hogy nők is vannak az életünkben. Érdemes itt a saját édesanyáinkra, anya-figuráinkra gondolni. Azokra az emberekre, akik sokat tettek értünk és nőnek érzik magukat :)

Én innen is szeretnék hatalmas köszönetet mondani gyakorlatilag minden nőnek, akit utamba sodort a szél, mert legalább egy dolgot mindenkitől tanultam. C'est la vie.

A bejegyzéshez visszatérve pedig megint egy olyan témához érkeztünk, amiről megfogadtam, hogy soha többet nem beszélek. Sajnos kényes téma. De a minap szembesültem vele, hogy a dolog még a mai nap is jelen van sokak életében. Többek között egy ismerősömében is. És ahelyett, hogy hallgatok - talán éppen itt lenne az ideje beszélnem róla. A mai témánk tehát -a hosszú szünet után, amit amúgy sajnálok- az étkezési zavarok.

Rengeteg féle étkezési zavar van a világon.

Köztudottan két nagy csoportja emelkedik ki: az anorexia és a bulimia. Főként én is ezeket említeném, de nem szabad megfeledkeznünk a többiről sem (olyanok, mint a binge eating, izomdiszmorfia, túlzott sószegény diéta vagy ortorexia).

Az anorexia főként azt jelenti, hogy az illető önképe torzul el - és mindenféle valóságalap nélkül is túl kövérnek találja magát az illető. Ennek veszélye sajnos főleg a drasztikus mértékű fogyásra való törekvés. A bulimia ezzel ellentétben egyfajta túlzott falánkságra utal, amikor a bevitt ételmennyiség rengeteg (időszakosan sokat és ez folyamatosan ismétlődik). Ennek a veszélye főként az, hogy az illető elveszíti a kontrollt az étkezések felett és később különböző módokat vet be, hogy csökkentse a súlyát. Nagyon fontos, hogy ezt is időben kezeljük, ugyanis több bulimiás betegből vált anorexiás beteg az idő folyamán.

Mindegyik betegség hátterében más áll, így nem fogok nektek ezekről mesélni. Tényleg szinte bármitől kialakulhat. Én két dologra hívnám fel a figyelmet, az egyik amikor a társadalmi elvárásoknak akarunk megfelelni velük, vagy a stresszes életmód, a másik pedig az, hogy ezeket kezelni kell.

Mindenképpen gondolkodjunk el a napi teendőinken.

És azon, hogy mennyit adunk az alakunkra, vagy arra, hogy mit eszünk, esetleg mennyi kalóriát viszünk be a szervezetünkbe és a többi. Rögtön itt szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy aki kalória számlálós diétát végez szakember segítsége nélkül, az felejtse is el amit csinál. Ezt én már itt és most fekete listára tetetném veletek, ha lehetne. Nem egy ismerősöm, barátom csinálta és soha, semmi jó nem származott belőle. Igen, aki szakemberrel együtt alakítja ki a kalória bevitelt az más. Méghozzá azért teljesen más, mert a szakember azonnal látja ha változás áll be és mégis több kalóriát kellene bevinni a szervezetedbe. Ezt az ember magának az esetek nagyon magas százalékában nem fogja látni, mert a fogyásra, "az egészséges életmódra" fog törekedni. Ez nem mindig egészséges, sőt! Kérlek keressetek fel vele egy szakembert, aki segít nektek ebben a fajta diétában.

Vissza a táplálkozási zavarok egy másik oldalához, hogyan vegyük őket észre időben?

Nos erre sokat nem tudok mondani. Mindenképpen látnunk kell magunkon, ha csökken a napi bevitelünk - ha beteg vagy, nem fogod látni - viszont mások igen. Érdemes ilyenkor hallgatni azokra, akik megjegyzik, hogy kevesebbet eszel, mint szoktál. Ez fontos lehet, és érdemes megvizsgálnod, hogy veszel -e észre más jeleket magadon. Mindenképpen végezz el egy BMI tesztet, ha felbukkannak a jelek, hogy kezded magad kövérnek érezni, esetleg többet/kevesebbet eszel, mint szoktál. A BMI index azonnal meg fogja mondani, hogy hol állsz az egészségeshez képest és az anorexiára utaló jelek azonnal ki fognak bukni - aki anorexiával küzd, ők az egészségeshez képest látják/érzik magukat kövérnek. A BMI index ki fogja mutatni, hogy a testsúlyod normális, vagy éppen ellenkezőleg, túl sovány. 

Na, álljunk csak meg! Hogy milyen tesztet?

A BMI (body mass index) megfelelője testtömegindex, ezért magyar rövidítése hivatalosan TTI. Ez

egy statisztikai mérőszám, ami a magasságod és a testtömeged átlagolja. Fontos információ, hogy magasság centiméterben és testsúly kilogramban! A ma, interneten található testtömegindexek már nem csak ebből a kettőből átlagol, hanem figyelembe veszi az életkort és a nemedet is. Ez főképp azért történik így, mert eltérnek a normális értékek ezektől függően. Időseknél és gyerekeknél teljesen más értékek adják a "normálisat", mint egy középkorú-felnőtt ember esetében. Én most ide kiteszek nektek egy táblázatot, ezt én is a Google képkeresőben találtam, ez WHO (World Health Organization, magyarul Egészségügyi Világszervezet) szerinti táblázat, melyek értékei A GYEREKEKRE NEM VONATKOZNAK!!!!

Visszatérve, a bulimia egyik legsúlyosabb tünete pedig, amikor már annyira rosszul érzed magad a bőrödben, hogy étkezés után hánytatni szeretnéd magad. Mielőtt még ezt meglépnéd, AZONNAL szólj valakinek a dologról és kérj segítséget! Mert a bulimia esetében ez az a pont, ami bár a legszembetűnőbb, de a legutolsó jel is. Nem szabad rögzülni hagyni, hanem azonnal lépni kell az ügy érdekében.

Nos, miután tisztáztuk, hogy milyen tünetek után kell azonnal szakemberhez fordulni, akkor most mesélnék is nektek egy kicsit. 

Az én személyes étkezési zavarok felé tendáló történetem még jóval a tinédzser korom elején kezdődött, méghozzá azzal, hogy szimplán nem éreztem jól magam a bőrömben.  Szerintem ez nem sok embernek mond újat. Szinte mindenkinek volt/van olyan korszaka az életében, amikor a tükör nem éppen a legjobb barátja. Én sok mindent utáltam magamban, a hajam színét és hosszát, az arcom, a nemlétező mellméretem, a sportolás miatt kicsit formásabb lábaim (azok a vádlik, te jó ég! - gondoltam szinte minden nap), utáltam, hogy sosem tud elég lapos lenni a hasam - szó szernt mindent utáltam magamban, ami a külsőmet illette. De nagyon is tisztában voltam vele, hogy a tinédzser korszak ennek az ideje, hogy öngyűlölő legyek és majd kinövöm... Vagyis, erősen ezt hittem. Ennél nagyobb butaságot aligha gondolhattam volna abban az időben. Az önutálat nem kinőhető, tenni kell azért, hogy szeresd magad. Mindenesetre nálam az egész ott kezdett feltűnő lenni, hogy leiratkoztam a menzáról. Nem akartam többé a suli kajáldájában enni, mert a szép és általam menőnek hitt lányok nem tették. Így anyukám szendvicseket kezdett el csomagolni, hogy legyen mit ennem. Ezek közül eleinte egyet-egyet elfogyasztottam, a másikat odaadtam a srácoknak az osztályban, aki éppen kérte. Anyának feltűnhetett ez-az, vagy nem is tudom, mert több szendvicset kezdett csomagolni, így többet adtam oda az osztálytársaknak. Gyorsan rájöttem, hogy nem is kell megennem egyet sem, mindet el tudom osztogatni, így gyakorlatilag igyekeztem kihagyni az étkezéseket. Egy-egy alma még lefért a torkomon, de ez bőven elégnek tűnt. Úgy éreztem jó felé haladok, és így talán vékonyabb és szebb leszek. Idő közben a lányokkal rászoktunk a sminkekre, gyakorlatilag vakolatot hordtunk, vagyis én biztos, hogy ne lógjak ki a sorból a csúnyaságommal. Ezt követte azonban, hogy volt egy pár lány, akik mindig szekáltak és persze egy régi ex-haver, aki

  

szintén elég erős és csúnya megjegyzéseket tett a külsőmre. Ezek után már nem tudtam letuszkolni az ételeket csak úgy a torkomon, szinte éreztem, hogy nem a gyomromban van a helyük. Olyan démonokkal küzdöttem, amelyek hangjait csak én hallottam a fejemben, ahogy minden apró étkezés után suttogják, hogy ez az, ügyes vagy disznócskám ennél kövérebb már nem is lehetnél. Ekkor kezdődött az, amit úgy hívunk önhánytatás. Hogy megkaptam -e valaha az álomalakot, amiért ilyen erősen küzdöttem? Nem. Egyáltalán nem. Minden nappal kevesebb lettem, rosszabbul voltam, de sosem éreztem magamnak szépnek és vékonynak.

Nekem évek kellettek felismerni, hogy amit csinálok undorítóbb, mint én magam. És talán itt kezdődött el bennem valamiféle nyitás afelé, hogy én leálljak ezzel a hülyeséggel, amit jobbára önsanyargatásnak hívunk. Amikor először találkoztam a BMI értékemmel a középiskola első évében, még normális volt, kereken 20. Enyhe túlzással mondhatom, hogy sosem voltam még olyan elkeseredett, mint mikor megláttam ezt a számot. Kívülről mosolyogtam, úgy tettem, mint aki boldog. De undorított a gondolat, hogy nem vagyok vékony. Normálisnak lenni nekem nem volt elég. Nekem ugyanis a normális nem volt egyenlő az egészségessel, pontosabban nem érdekelt, hogy ez az egészséges - a fejemben csak az visszhangzott, hogy a normális nem egyenlő a sovánnyal. Vagyis nem vagyok vékony. A saját életemet tettem pokollá ezekkel a gondolatokkal. Újra kezdtem mindent, amivel fogyhatok valamennyit. Leszámítva az önhánytatást. Nagyon jól tudtam, hogy amit akkor műveltem az veszélyesen közel sodort egy nem kívánatos étkezési zavarhoz. Egy időben büszke is voltam magamra, hogy még az általános befejezése előtt leálltam ezekkel. De, mint említettem, nekem nem teljesen sikerült. Mert az, hogy vékonyabb legyek, minden álmom volt. Végül lemondtam arról, hogy folyton ne egyek. Itt volt az ideje megtanulnom, hogyan egyek nagyjából eleget és újra nekiálltam sportolni. Tény és való, hogy az utcán még mindig behúzott hassal járkáltam, meg persze bőpólókban, de ezt már egy jó kezdetnek éreztem.

Most 2018-ban, évekkel később még mindig nem tökéletes az önképem. Sokat fejlődtem, rengeteget tanultam és nagyjából mondhatom, hogy megvagyok. Határozottan állíthatom, hogy nincsen étkezési zavarom. Semmilyen. Az én gondjaim már inkább csak a fejemben léteznek. Már nem utálom annyira a tükörképem, igaz ehhez még kell egy kis smink (erősen állítom, hogy nem annyi, amennyit régen magamra kentem!) de már nem hordok itthonra is sminket. Megtanultam, hogy az egészséges életmód nem azt jelenti, hogy sportolok és nem eszem, hanem, hogy egészségesen, vitaminnal teli étrendem van, ami mellett rendszeresen mozgok. 

Nekem a legnagyobb problémám mindig is az volt, hogy A-kosaras mellméretem van, viszont a hasam sosem tud elég lapos lenni ahhoz, hogy ne legyen kintebb, mint a melleim. Ezzel még mindig küzdök. De már nem alszom push-up melltartóban és őszintén nem is hordok ténylegesen százszázalék szivacs melltartókat. És arra is rájöttem, hogy szimpla felülésekkel, stb. többre megyek a hasam terén, mintha koplalnék. Igaz, még mindig kétszer eszek egy nap, de igyekszem visszaállni arra, hogy legalább három étkezés belémférjen. Ami azt illeti, ez a jobb napjaimon sikerül is. Már nem érzem annyira rossznak azt, hogy a saját bőrömben kell leélnem az életemet. Nem mondom, hogy valaha is teljesen szépnek és magabiztosnak fogom érezni magam, ha kimegyek az utcára, de minden lehetőségem megvan rá - hiszen én döntök a sorsom felől. 

Csak azt szeretném ezzel mondani, hogy egy kezdetleges vagy ki tudja milyen étkezési zavart is le lehet küzdeni némi kitartással. És ez bár nem saját történetem, hanem egy barátnőmé, de gondoltam megosztok belőle pár részletet: az anorexia sem a világ vége. Barátnőmet súlyos anorexiával kezelték. Amikor találkoztunk már beteg volt. Nagyon beteg. A kórházban ismertem meg, ahol mindkettőnket kezeltek, mindkettőnket mással (az én étkezési gondjaim sosem derültek ki, az orvosaim mai napig nem tudnak róla - talán majd egyszer elmesélem nekik is). Nem sokáig voltam vele egy szobában, ugyanis annyira nem tudta a szervezete tartani a lépést a hirtelen ellátással, hogy elég gyorsan egy teljesen másik osztályra került, ahol komolyabban figyelték őt. Barátnőmet hősnek tartottam, mert saját maga döntött úgy, hogy elég volt abból, hogy gyakorlatilag haldoklik - a szervezete a testben rejlő majdnem összes tápanyagát felhasználta, szóval bár rosszul esik leírni, de

  

tényleg közel volt ahhoz, hogy ne bírja tovább. A kórházban hetekig infúzión tartották, és annyit javult, hogy már inni egy nap egyszer talán ha láttam. Nem feltétlenül azért, mert jobban volt, hanem mert akarta. Olyan elszántságot tükrözött, amilyet addig még sosem láttam. Ő meg akart gyógyulni. Hosszú időbe telt neki míg hazaengedték és otthon sem ment minden könnyedén utána, dehát ki várná el, hogy gyors és egyszerű legyen, mint a karikacsapás? Egy étkezési zavart leküzdeni nem a világ legegyszerűbb dolga. De nem is lehetetlen! Barátnőm egyébként gyönyörű lány. És ma már ő is tisztában van az értékeivel. Nem bánta meg, hogy túlélte, sőt örül neki. Az esetek többségében boldog. Bár neki is vannak rossz napjai, soha nem éheztetné magát újból. Csodás lány és nagyon büszke vagyok rá. Ezzel csak azt szeretném szemléltetni, hogy ha igazán akarjátok még azok a híres neves szörnyetegek is leküzdhetőek, mint az anorexia, vagy a bulimia. Szóval kitartást skacok!

  

Ami pedig a nőiességet és a szépséget illeti, ma már nincs gondom vele, hogy felvegyek egy szoknyát és kimondottan imádom a feszülős sport és cicanadrágokat, legginseket. Egyszer szembetalálkoztam azzal, hogy "You're a woman. YOU define femininity." - ez azt jelenti, hogy Te nő vagy, TE mondd meg mit jelent a nőiesség. Ez nekem sokat tanított magammal kapcsolatban. Nem kell soványnak lennem, hogy szép legyek és végképp nem kellenek D kosaras mellek, amiktől amúgy is csak a gerincem fájna. Nem kell, hogy a bőröm napbarnított legyen, vagy hogy mindig tökéletes ruhában legyek és a hercegnő-etikett szerint éljek. Elég ha önmagam vagyok. Nőnek vallom magam, ezáltal mindenképpen nőies vagyok. Hiszen kiken múlna, hogy mit jelent nőiesnek lenni, ha nem azokon, akik gyakorlatilag nők?

Nem bánom, ha nem értetek velem mindenben egyet, sőt - szívesen hallgatom meg a ti véleményeiteket, történeteiteket kommentben :)

Kérlek írjatok bátran, beszéljünk ezekről a dolgokról is! Ha van ötletetek a következő bejegyzésre, akkor azt is írjátok le nekem és együtt kitaláljuk mi is az, amit meg tudok valósítani a ti ötleteitekből - remélhetőleg mindent! ;)

Továbbra is követhettek a social media oldalaimon, ahol elsőkézből tőlem kaphattok értesítést az új bejegyzésekről, de fel is iratkozhattok a blogra, ami még gyorsabban fog titeket értesíteni, mint én posztolok, hahha :) 

Hamarosan új tartalom a blogon, addig is sziasztok és legyen szép napotok!

Millió puszi és ölelés,